Szent János apostol egyértelműen azzal a szándékkal írta meg evangéliumát,
hogy elvezesse az olvasókat a Jézus Krisztusban való hitre. E szándéka
világosan nyomon követhető egész művén. A Jézus csodáiról szóló
elbeszélésekben különösen is megfigyelhető a hit szerepe, amely vagy a
gyógyításokat megelőzően szerepel, azaz mintegy az emberek hitét látva
cselekszik Jézus vagy azok után, a csodatettek, mint hitet ébresztő jelek
láttán születik meg az emberekben. Gondoljunk csak például arra, hogy
Jézus első csodájának, a kánai menyegzőn a víz borrá változtatásának
története ezzel a kijelentéssel zárul: „Ezzel kezdte Jézus csodatetteit a
galileai Kánában. Kinyilatkoztatta dicsőségét, tanítványai pedig hittek
benne” (Jn 2,11). Vagy gondolhatunk a vakok, bénák, leprások
meggyógyítására, amelyek azt követően történnek, hogy a gyógyulni vágyók
kifejezik Jézus istenségébe, isteni hatalmába vetett hitüket.
Szent János evangélista jól tudja, hogy történetei hiteltelenek volnának,
ha nem mutatná be saját előrehaladását a hit útján és nem tenne tanúságot
személyes hitéről. Ma az ő ünnepén azt a részletet olvassuk fel írásából,
amely minden bizonnyal a legdöntőbb volt számára. Saját nevét ugyan
elhallgatja művében, de mi tudjuk, hogy Péter mellett ő volt a másik
tanítvány, aki a feltámadás hajnalán Jézus sírjához sietett, majd az üres
sír és az otthagyott leplek láttán megszületett benne a hit.
© Horváth István Sándor
