Tiszta szívből meg kell bocsátanunk mindenkinek.
Vétkeztünk, és vétkeinkbe újra visszaestünk. Mindnyájan saját tapasztalatból ismerjük e szavak jelentését. Egyedül Isten bocsáthatja meg bűneinket, de azt kérnünk kell tőle. Alázattal, ahogy Dániel könyvében Azariás imádkozott, vagy ahogy az evangéliumi példabeszédben Jézus figyelmeztet minket. Aki a megbocsátást önzően, csak magának akarja megtartani, az visszaél vele, és nem méltó rá.
Ha valakit jósszándékkal az evangélium szavaival figyelmeztetünk: „Nem kellett volna megbocsátanod embertársadnak?”, bizony hamar jöhet a vállrántással kísért cinikus kérdés: „Miért kellett volna megbocsátanom? Amit ellenem tett, arra nincs bocsánat!” Sokan vannak, akik nem ismerik a megbocsátást, emberi gyengeségnek tartják, és évtizedekig nem felejtenek. A megbocsátás fogalmát nem az emberből kiindulva érthetjük meg, hiszen Istentől ered, aki maga az Irgalom. Isten vállalja ezt a „gyengeséget”, megbocsát mindenkinek. A bűnös és bűnbánó embernek, aki már megtapasztalta ezt a végtelen irgalmat, azaz azt, hogy Isten megbocsátja az ő bűneit, már könnyebb a megbocsátás embertársainak.
(Adoremus 2005)