Nagyböjt
4. vasárnapja 2017
Bevezetés
Nagyböjt 4. vasárnapjának János
evangéliumából vett evangéliumi szakaszában az Úr Jézus meggyógyít egy
vakonszületettet. Ez a vakság értelmezhető betűszerint is. De lehet átvitt
értelemben is értelmezni. Az evangéliumban hallani fogjuk a farizeusok által
feltett, de általunk is feltehető kérdést: Csak nem vagyunk mi is vakok?
Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!
Kirié
litánia
Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy
oly gyakran megyünk el részvétlenül vak testvéreink mellett. Uram irgalmazz!
Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy nem törődünk lelkileg vak testvéreinkkel. Krisztus
kegyelmezz!
Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy mi
oly félénkek vagyunk Téged megvallani az emberek előtt. Uram irgalmazz!
Evangélium
után
Jézus észreveszi a segítségre szorulót
A Mesternek az előző napokban folytatott
vitái a farizeusokkal úgy végződtek, hogy „meg akarták kövezni. Ő elrejtőzött
és kiment a templomból." A szemtanú János azt írja; „Jézus elmenőben
látott egy embert, aki születésétől fogva vak volt.” Ő tehát nem a menekülést
kereste, nem magát féltette, hanem észrevette a segítségre szorulót. Nemcsak
meglátta, hanem segített is rajta. Semmit sem törődött azzal, hogy üldözői
esetlég utolérik.
Persze a tanítványok is meglátták a vakot
És nekik mi jutott eszükbe róla? Hogy segíteni kellene rajta? Nem! Hanem, hogy
itt a remek alkalom egy régóta vitatott probléma megtárgyalására: „Mester, ki
vetkezett? Ez, vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus korában ugyanis a
zsidók minden betegséget a bűn következményének tekintettek. A tanítványok most
arra kíváncsiak: ki követhette el a bűnt: a vak szülei vagy ő maga.
Jézus válasza: sem ez nem vétkezett, sem
szülei. „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak Isten tettei.”
Kérdés: miért gyógyít ilyen körülményesen
Jézus? Nyál, sár, szemek megkenése, mosakodás? Más magyarázatot nem találunk,
mint hogy rá akart mutatni: a külső cselekedeteknek is van értelmük. A
szentségek is látható szertartásokon keresztül közvetítik a láthatatlan
kegyelmet. A Mester kiváló pedagógus. Tudja, hogy a szemléltető eszközöknek, a
látható szimbólumoknak emlékezetet erősítő hatásai vannak.
Vegyük észre a vakon született hitvallásának
alakulását.
Először abban lehet megtapasztalni ennek
az embernek a hitét, hogy teljes egyszerűséggel ráhagyatkozott a gyógyító
Jézusra. Micsoda dolog az – kérdezhetnénk –, hogy akit az orvosok nem tudtak
meggyógyítani, mert születésétől kezdve vak volt, az engedi, hogy nyállal kevert
sarat kenjenek a szemére? Továbbá: hogy lehet gyógyulást remélni egy egyszerű
lemosástól? A vakon született mindezzel nem törődött, hanem rábízta magát
Jézusra, elment a Silóé tavára, megmosdott, és látóként tért vissza. – Ez a
bizalomteljes ráhagyatkozás a hit alapja, nem csupán neki, hanem a mi számunkra
is.
Másodszor ott látható az immár
meggyógyított ember hite, hogy bátran tanúságot tett. Többször is megtette, nem
félt, nem húzódott vissza, nem zárkózott be. Elsőként a szomszédjai kérdéseire
számolt be a csoda tényéről: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált,
a szememre kente, s meghagyta: Menj, mosakodj meg a Silóé tavában. Elmentem,
megmosdottam, és látok”. Ugyanezt megismételte a farizeusok előtt is. Aztán,
amikor már eskü alatt vallatták, akkor sem tudott és akart mást mondani. Sőt,
határozottan visszavágott: azért akarjátok ismét hallani, mert „ti is a tanítványai
akartok lenni?”. – Nemcsak az ő esetében fontos a hite melletti határozott
kiállás, bátor tanúságtétel, hanem a mi esetünkben is.
Harmadszor már egészen nyilvánvaló
hitvallást tett a vakon született ember: bensőségesen megvallotta a hitét.
Miután kiközösítették, újra találkozott Jézussal, aki megkérdezte tőle, hogy
hisz-e az Emberfiában. S ő Jézus lábához borulva vallotta meg a hitét: „Hiszek,
Uram”. Jó lenne, ha mi is mindig ilyen egyértelműen tudnánk megvallani a
hitünket!
Ne szégyelljük, ha bennünk is növekszik a
hit. Kezdetben elégedjünk meg a hit alapfokával. De itt ne álljunk meg. Ne
nyugodjunk addig, míg el nem mondható róla: „Hitünk abszolút bizonyosság a nem látható
dolgokról”.
A vak ember a világ eseményeit nem
láthatta. Talán épp azért tudta függetleníteni magát az emberek véleményétől.
Pedig szülei nem erre nevelték. Az ő szavukból a gyáva megalkuvás árad: „Kérdezzétek
meg őt magát.” A Főtanács megfélemlítése és fenyegetése ellenére kimondja
meggyőződését. Végül vállalja a zsinagógából és népe köréből történő
kiközösítést.
Ha most a vakról magunkra esik
tekintetünk, nincs miért szégyenkeznünk? Merjük mi a hitünket bátran megvallani
az emberek előtt? Nem szempont az életünkben: „Mit szólnak hozzá az emberek?”
Nem szégyelljük családtagjaink, szomszédjaink, munkatársaink előtt hitünket?
Elfelejtettük már: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom a mennyei
Atya előtt.”
A vakon született meggyógyítása az első
három evangéliumban nem szerepel. Mert a keresztények hite kezdetben erős volt,
bátorságuk imponáló. Az I. század végére azonban erősen lelohadt a kezdeti
lelkesedés. Ezért János, aki öreg korában írta evangéliumát, visszaemlékezett a
vak esetére, és úgy érezte, abba bele tudja sűríteni a kortársai buzdítására
szánt erényeket. Ezért részletesen leírta, amire akkor már csak ő emlékezett.
Azt hiszem, napjainkban újra nagyon
aktuálisak lettek ezek az erények. Szítsuk fel magunkban a rendíthetetlen
hitet, a világ előtti bátor tanúságtételt, és merjünk vállalkozni a merész
Krisztus-követés útjára. Akkor kisugárzó fényünk megcáfolja majd a vádat,
miszerint „régen egy keresztény megtérített száz pogányt, ma meg száz hívő
képtelen megtéríteni egyetlen hitetlent". Ámen
