Júdás

Dr. Benyik György: Júdás

A bibliában ezen a néven 8 Júdás nevű ismert szereplővel találkozhatunk. Júdás Makkabeus, aki a Ptolemeusok elleni felkelést vezette, Hirkanosz János testvérét is így hívták. Jézus két apostolának is ez volt a neve, az egyik, Júdás Tádé neve alatt apostoli levél is jelent meg, de aki ennek a névnek a negatív karakterét adta azt Júdás iskareiotésznek hívtak. Jézus egyik „unoka testvérének” is Júdás volt a neve. Sőt arról a férfiről is, aki lázadást szervezett Jézus idejében is Júdás néven emlékezik meg az evangélium. A jeruzsálemi közösség első vezetőjét is Júdás Barszabbasznak hívták. De Damaszkusban az egyenes utcában is lakott egy Júdás, akinek a házában Pál lakott egy rövid ideig.

Júdás iskariotész mellékneve azt jelenti keriótból való férfi. Jézus maga választotta apostolai közé, az egyetlen Júda törzséből származó tanítvány volt. A biblia pénzsóvár embernek ismerte, aki jóllehet az apostolok közös pénzét kezelte, mégis meg is meglopta barátait. Végül 30 ezüstért a Mesterét is kiszolgáltatta ellenségeinek. Árulásának indítéka egyesek szerint az volt, hogy csalódott Jézusban, talán azért, mert földies megfontolások alapján kapcsolódott hozzá. Árulását Jézus sátán elleni harcával kapcsolja össze az Újszövetségi szentírás.

Jézus kezdettől fogva tudta, és beszélt is tanítványainak attól, hogy közéjük férkőzött egy áruló. Először a betániai megkenésnél kerül szembe Jézus és Júdás, amikor az utóbbi sajnálja azt a drága olajat, amellyel Jézust megkenik. Az utolsó vacsorán Jézus meg is nevezte árulóját, de egyrészt nem tartotta vissza az árulástól, hanem inkább még sürgette is, hogy tegye meg azt, amit elhatározott, másrészt úgy nevezte meg őt, hogy a többi tanítványa gyanúját nehogy fölkeltse Júdás ellen. Vitatott, hogy Júdás jelen lett volna az utolsó vacsora legfontosabb jeleneténél az oltári szentség alapítási szavainak kimondásakor. Mivel Júdás tudta, hogy Jézus a Getszemani kertbe fog menni, oda vezette a katonákat, hogy elfogják Jézust, majd a szokásos üdvözlési jelet, a „csókot” árulása titkos jelének választotta. Amikor azonban látta, hogy Jézust halálra ítélték, kétségbeesésében felakasztotta magát, de vagy a kötél szakadt el, vagy az ág volt gyenge, de ő lezuhant a mélységbe és úgy halt meg.

Egy kánaánita szekta azonban mégis tisztelte Júdást, mint az igazság bajnokát és a bölcsesség letéteményesét ezzel a szektával hozható kapcsolatba a kánonon kívüli, úgy nevezet nem hivatalos Júdás evangéliuma is. A Júdás nevéhez fűződő irodalom gyakorta használja fel ennek az apokrif írásnak az érvelését. Nevéhez kapcsolódik egy zsidó legenda is, mely pozitívan értékelte a tevékenységét. Évszázadokon keresztül sem homályosult el a neve, jóllehet soha sem tudta semmilyen irodalom végérvényesen pozitív figurává változtatni Júdás tettét.

Mára neve azonos az árulással, a barátot színlelő ellenséggel. A szenvedés történetben tragikus hőssé emelkedett Jézus mellett ő a másik híres, de negatív figura. Annak ellenére, hogy Péter, a későbbi főapostol is vádolható Jézus megtagadásával, de annak motívuma a félelem volt. Júdás árulása mögött számítás, sértődöttség, harag, és a megfontolatlanság áll. Amikor tettének mélységes következményét felfedezte, eluralkodott rajta a kétségbeesés.

A bűnösök számára mégis van mondandója Júdás alakjának és példájának. A mondandó negatív ugyan, de mégis megszívlelendő. A nagy bűnökhöz hasonló okok vezetnek, mint Júdás indítékai voltak. Minden tanítómesternek számolnia kell azzal, hogy tanítványai között akad valaki, aki ellene fordul. Negatív példa Júdás abban a tekintetben is, hogy képtelen a megtérésre, és képtelen hinni abban, hogy Jézus neki is megbocsáthat. Nem tud mit kezdeni a megbocsátással. Ez minden nagy bűnösnek a legnagyobb tragédiája. Aki ezt a reményt is elveszíti, mindent elveszített, a megtisztulás reményét is, amit bűnösen sem kellett volna neki feladni.

Megkövezési szándék

Jn 10,31-42

A mai evangéliumban Jézust meg akarják kövezni ellenfelei.

Az előzőekben Jézus az Atyával való kapcsolatáról beszélt, majd kijelentette: "Én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10,30). E kijelentését a zsidók istenkáromlásnak vagy önistenítésnek vették, ezért tör fel belőlük a megkövezés szándéka.

Indulatukat látván és szándékukat felismervén Jézus azt kérdezi tőlük, hogy melyik jócselekedetéért akarják őt megkövezni? Válaszukban a zsidók megfogalmazzák az istenkáromlás vádját, amely a mózesi törvény szerint valóban halálbüntetést érdemelt.

Válaszuk azért érdekes, mert megérzik ugyan Jézus kijelentésének súlyát, de cselekedeteinek, azaz mindazoknak a jótetteknek, amelyeket a mennyei Atya segítségével tesz semmilyen jelentőséget nem tulajdonítanak. Márpedig Jézus rendkívüli cselekedetei azt igazolják, hogy ő valóban az Isten küldötte, aki olyan hatalommal rendelkezik, amelynek egyetlen ember sincs birtokában.

Jézus cselekedeteire hivatkozik, mint hitet ébresztő jelekre: "Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! De ha azokat cselekszem, és nekem nem akartok hinni, higgyetek a tetteknek."

E szavak alapján a hit kettős vonatkozásával találkozunk. A hit egyrészt azt jelenti, hogy elfogadjuk Jézust, mint a mennyei Atya küldöttét, másrészt hisszük, elfogadjuk azt, amit önmagáról állít, illetve amit cselekedetei bizonyítanak. Az Atya és a Fiú egységét Jézus cselekedetei alapján érthetjük meg.

Atyám megdicsőít engem

Az én Atyám az, aki megdicsőít engem – mondja Jézus a mai evangéliumban. De vajon a mi életünk megdicsőíti-e Jézust? 

Vallásos életünk és elkötelezettségünk legfőbb célja a magunk üdvössége. Azért imádkozunk, azért bánjuk meg és ismerjük be bűneinket a szentgyónásban, hogy az üdvösségre jussunk. Az üdvösség és az örök élet kenyerét vesszük magunkhoz, amikor szentáldozáshoz járulunk.

De emellett ne feledkezzünk el arról, hogy hitből fakadó cselekedeteink egyúttal az Atyát dicsőítik. Minden jó-cselekedetünk, amit a szegényeknek, a rászorulónak, az elesetteknek teszünk, Isten dicsőségéről tanúskodik.

A mi dicsőítésünk nem teszi nagyobbá Istent, de valóban lelkünk üdvösségünkre szolgál. (Adoremusz 2005)

Az igazság szabaddá tesz

„Az igazság szabaddá tesz benneteket” – halljuk Jézus szavait. Kettős követelmény fakad ebből a megállapításból.

Az egyik, hogy szüntelenül törekedjünk a teljes igazság megismerésére. Tudományban, társadalmi kérdésekben, a hitünk megismerésében ne elégedjünk meg féligazságokkal.

A másik követelmény, hogy az a szabadság tönkreteszi az embert, amely elszakad az igazság keresésétől. Számtalan megnyilvánulásait látjuk az öncélú szabadságnak: felbomlott párkapcsolatok, nemzedékek közti ellentétek, felelőtlen élvezetek hajszolása.

Krisztus ma is mindazok mellett ott áll, akik keresik az igazságot. Pilátus előtt maga mondta: „én azért jöttem, hogy tanúságot tegyek az igazságosságról.”

(Adoremusz 2006)

Nagyböjt 5. vasárnapja 2017

Nagyböjt 5. vasárnap 2017.

Bevezetés

Nagyböjt 5. vasárnapjának liturgikus szövegei az élet és halál közötti feszültség problémájára terelik fegyelmünket. Az evangélium Lázár feltámasztásával kapcsolatos jézusi gondolatokat mondja el. Azt, hogy az élet és halálproblémája Benne oldódnak fel. Benne, aki maga a feltámadás és az élet, s aki benne hisz, ha meghal is élni fog. Kérdezem: Ez a hit vezérel e bennünket? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus, Te megsirattad Lázárt, add, hogy mi is őszinte szívvel tudjuk siratni elhunyt szeretteinket. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus, Te vagy az élet és halál ura.  Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus, Te vagy az örök élet forrása. Add meg nékünk is egykor az örökélet boldogságát. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Sokan jártak már a testvérek közül a Szentföldön. Jómagam is már két alkalommal is. Kétszer is állhattam ott, ahol a Mária és Jézus közötti párbeszéd lezajlott. És ott is ahol Jézus, halott barátját könnyes szemmel, és elérzékenyült szavakkal hívja a sírból: „Lázár, jöjj ki!” Jézus szavára a halott Lázár kijön a halotti sírjából élve.

Mivel a föltámasztás híre elterjedt a zsidók körében, és sokan hittek benne, ezért a zsidók nemcsak Jézus életére törnek, hanem Lázárt is meg akarják ölni. Én ezt sokáig kevésbé jelentős ténynek tekintettem.

De miután módomban volt Ciprus szigetére is eljutnom, ott sok Lázárral kapcsolatos hagyomány jutott a tudomásomra.

Többek között az a hagyomány is, hogy Lázár, az életére törők elől Ciprusra menekült, és ott, a Ciprusi származású Barnabás apostol pappá, és Larnaca püspökévé szentelte. És 45 és 63 között hirdette a Jézus Krisztusban való hitet. Ma is ott áll Lázár üres sírja fölé épített ősi, 30 méter hosszú és 15 méter széles gyönyörű szép Bazilika. Ma is mélyen erős a Szent Lázári alapokra épült ciprusi keresztény-ortodox Egyház hite.

A Lázárról szóló János evan-gelista által leírt történet korábban kevésbé ragadott meg, Viszont e ciprusi látogatás után történetibbé lett Lázár története, és még jobban megerősítette az ehhez az eseményhez fűződő jézusi tanítást.

Az imént említett tények könnyen elterelhetik figyelmünket az elbeszélés igazi és eredeti mondandójáról. S nagy a kísértése annak, hogy az éltető, életet osztogató Jézus helyett az életre keltett Lázárt, a halandó embert helyezzük szemlélődésünk előterébe.

Az evangéliumi elbeszélésben ugyanis nem az a fontos, nem az a lényeges, hogy Jézus föltámasztotta Lázárt.

Az izgalmas történet igazi nagy kérdése: Hol, kinél és hogyan találok életet, helyesebben: örök életet?

Ez a mai evangéliumi szakasz tulajdonképpeni témája és nem Lázár feltámasztása, amely csak alkalmi keret, bizonyíték, „jel” és indíték a történetben hirdetett igazsághoz.

Erről tanúskodik maga Jézus is, amikor a mai szentírási szakaszunkban kijelenti: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre.”

Az evangéliumi leírás szerint Lázár története lezárul e mondattal: „A zsidók közül, akik felkeresték Máriát, sokan látták, amit Jézus végbevitt, és hittek benne.”

Jézus története azonban folytatódik még annak ellenére, hogy csak „sokan” és nem „mindannyian” hittek benne.

Felvetődik a kérdés: Miért nem terjedt le futótűzként a szenzációs hír? S röviddel Lázár feltámasztása után, az esemény színhelyéhez, a Bethániához közeli Jeruzsálemben miért kiabálta a nép vérszomjas dühvel: „Keresztre, keresztre vele!”

Az evangelista számára mindezek csak másodrangú kérdések, a nagy, lényeges mondanivaló mellett, mely szerint Jézussal és a belévetett hittel mindenki megtalálhatja a teljes életet. És Jézusba vetett élő hit nélkül nem is lehetséges teljes értékű élet itt a földön.

Napjainkban épp ebben a kérdésben is megoszlanak az emberek véleményei. Egyesek – nem is kevesen – megpróbálnak hit nélkül élni. Úgy vélik, hogy Isten, Jézus Krisztus és hit nélkül is lehetséges élet, teljes értékű és boldog élet. Az ilyen élet azonban az örök halálba torkollik, mert semmi kapcsolata sincs az örök életet adó Istennel, és nem is akar az Ő országába jutni.

A teljes élet kibontakoztatását, s az örök életet is sokan egészen másban és máshol keresik.

Volt egy ideológia, amelyik azt akarta elhitetni az emberekkel, hogy a tudomány minden problémát megfog oldani. Ha nem éltem volna abban a korban, nem hinném, hogy azt hirdették, hogy az orvostudomány még a halált is kiküszöböli majd.

Az emberiség számtalan féle módon próbálta és próbálja maga számára a halhatatlanságot biztosítani.

Az egyiptomiak múmiává válva próbálták kiállni az idők vasfogát.

Sokan a történelem lapjain akartak és akarnak halhatatlanná válni, vagy legalább barátaik emlékében óhajtják „konzerváltatni” magukat. Vannak, akiknek emlékét még ma is mumifikáltan őrzik az elveit vallók.

Mi hívő keresztények az Élet Uránál keressük jövőnk biztosítékát. Komoly odaadással, élő hittel, igyekszünk jó Istennek tetsző életet élni, mert hisszük, hogy csak Ő szavatolhatja jövendő sorsunkat. Az Úr Jézus szavát adta rá: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.”

Ámen

Jézus halálát keresik

Nagyböjti idő, 4. hét Péntek

Nemde ő az, akit halálra keresnek? – halljuk a mai evangéliumban.

Sokan keresik Jézust, de milyen különböző szándékkal! Már Heródes kerestette, hogy megölje. Most ismét keresik, hogy kezet emeljenek rá, megkínozzák, végleg elhallgattassák. Assisi Szent Ferenc szomorúan sóhajt fel: „Az emberek nem szeretik a Szeretetet.”

De akadnak azért olyanok is, nem kis számban, akik igaz szándékkal közelednek Jézushoz. Nekik mondja az Úr, hogy aki keres, talál. Péterrel együtt valljuk: Uram, kihez mennénk, az örök élet igéi nálad vannak. Akik jó szándékkal keresik Jézust, azoknak megadja a szív békéjét és a lélek örömét.

(Adoremus 2006.)

Istenszeretet

Nagyböjti idő, 4. hét Csütörtök

Megdöbbentően drámai ítéletet mond Jézus a hitetlen emberekről: „Nincs meg bennetek az Isten szeretete.” Jézus jól ismerte az Atyát, a benne lévő határtalan szeretetet, melyet a keményszívű, hitetlen nemzedék képtelen befogadni.

Ez korunk emberének tragédiája: vágyik a szeretetre, hivatása az Isten, mégsem képes őt felismerni. Isten nélkül a halál kultúráját építi.

Jézus, mutasd meg nekünk az Atya arcát, tárd fel szívünk mélyén az Atya üzenetét, mely nem más, mint a szeretet! Szítsd fel bennünk az Isten iránti szeretetet, mert ez a tökéletes istenismeret! Tégy bennünket az isteni szeretet misszionáriusaivá azok előtt, akikből hiányzik az Isten szeretete.

(Adoremus 2006.)

Mindig munkálkodó Atya

Nagyböjti idő, 4. hét Szerda

Az én Atyám szüntelenül munkálkodik – mondj Jézus azoknak, akik megbotránkoznak azon, hogy szombaton is gyógyít.

A mennyei Atya minden pillanatban munkálkodik. Nélküle a világ visszazuhanna a semmibe. Istenről azt mondjuk, hogy igaz, szép, jó, szent. Jézus mindig az Atya akaratát kereste, és egyben ez volt a mi üdvösségünk útja. Isten gyermekei lettünk, egymásnak pedig testvérei. Az Atya akarata éltet, felemel, üdvözít, Jézus akarata is ez. Mindnyájunk életében ma is munkálkodik a Teremtő. Sugallataival megelőz, hogy keressük a szentet, a jót, az igazat.

Kész vagyok-e együttműködni a mindig munkálkodó Istennel?

Bethesda

Isten nagyszerű teremtménye a víz. Értékeit jól ismerjük: szomjat olt, tisztít, felüdít… Nem mindenki számára természetes, hogy megnyitja a csapot, és otthonában folyik a víz. Vannak, akik kilométereket tesznek meg naponta, hogy vizet meríthessenek egy kútból. A víz élet. Keresztségünk fürdője által Krisztus az élő víz forrása meggyógyít bennünket minden bénultságunkból.

Nincs emberem – mondja Jézusnak a béna. Az „irgalom házában”, (ez a jelentése a Bethesda szónak) nincs ember, aki irgalmas lenne hozzá. És a nyomorék ember szavaiban érezzük az elkeseredettséget, mert immár évtizedek óta senki sincs segítségére. Láthatott már itt gyógyulásokat, amelyek másokkal történtek. Ő mindennap itt van és vár. Miért nem adja fel, mire vár? A csodára, hogy valaki segítsen rajta. Jézus megtehetné, hogy éppen akkor mozgásba hozza a vizet és levihetné a beteget, de Ő másként tesz csodát: mozgásba hozza a beteg szívét, felindítja benne az igazi gyógyulás vágyát, lelkét mozdítja meg a bűntelen élet felé.

(Adoremus 2005)

Nagyböjt 4. vasárnapja 2017

Nagyböjt 4. vasárnapja 2017

Bevezetés

Nagyböjt 4. vasárnapjának János evangéliumából vett evangéliumi szakaszában az Úr Jézus meggyógyít egy vakonszületettet. Ez a vakság értelmezhető betűszerint is. De lehet átvitt értelemben is értelmezni. Az evangéliumban hallani fogjuk a farizeusok által feltett, de általunk is feltehető kérdést: Csak nem vagyunk mi is vakok? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy oly gyakran megyünk el részvétlenül vak testvéreink mellett. Uram irgalmazz!

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy nem törődünk lelkileg vak testvéreinkkel. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy mi oly félénkek vagyunk Téged megvallani az emberek előtt. Uram irgalmazz!

Evangélium után

Jézus észreveszi a segítségre szorulót

A Mesternek az előző napokban folytatott vitái a farizeusokkal úgy végződtek, hogy „meg akarták kövezni. Ő elrejtőzött és kiment a templomból." A szemtanú János azt írja; „Jézus elmenőben látott egy embert, aki születésétől fogva vak volt.” Ő tehát nem a menekülést kereste, nem magát féltette, hanem észrevette a segítségre szorulót. Nemcsak meglátta, hanem segített is rajta. Semmit sem törődött azzal, hogy üldözői esetlég utolérik.

Persze a tanítványok is meglátták a vakot És nekik mi jutott eszükbe róla? Hogy segíteni kellene rajta? Nem! Hanem, hogy itt a remek alkalom egy régóta vitatott probléma megtárgyalására: „Mester, ki vetkezett? Ez, vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus korában ugyanis a zsidók minden betegséget a bűn következményének tekintettek. A tanítványok most arra kíváncsiak: ki követhette el a bűnt: a vak szülei vagy ő maga.

Jézus válasza: sem ez nem vétkezett, sem szülei. „Mindez azért van, hogy megnyilvánuljanak Isten tettei.”

Kérdés: miért gyógyít ilyen körülményesen Jézus? Nyál, sár, szemek megkenése, mosakodás? Más magyarázatot nem találunk, mint hogy rá akart mutatni: a külső cselekedeteknek is van értelmük. A szentségek is látható szertartásokon keresztül közvetítik a láthatatlan kegyelmet. A Mester kiváló pedagógus. Tudja, hogy a szemléltető eszközöknek, a látható szimbólumoknak emlékezetet erősítő hatásai vannak.

Vegyük észre a vakon született hitvallásának alakulását.

Először abban lehet megtapasztalni ennek az embernek a hitét, hogy teljes egyszerűséggel ráhagyatkozott a gyógyító Jézusra. Micsoda dolog az – kérdezhetnénk –, hogy akit az orvosok nem tudtak meggyógyítani, mert születésétől kezdve vak volt, az engedi, hogy nyállal kevert sarat kenjenek a szemére? Továbbá: hogy lehet gyógyulást remélni egy egyszerű lemosástól? A vakon született mindezzel nem törődött, hanem rábízta magát Jézusra, elment a Silóé tavára, megmosdott, és látóként tért vissza. – Ez a bizalomteljes ráhagyatkozás a hit alapja, nem csupán neki, hanem a mi számunkra is.

Másodszor ott látható az immár meggyógyított ember hite, hogy bátran tanúságot tett. Többször is megtette, nem félt, nem húzódott vissza, nem zárkózott be. Elsőként a szomszédjai kérdéseire számolt be a csoda tényéről: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, a szememre kente, s meghagyta: Menj, mosakodj meg a Silóé tavában. Elmentem, megmosdottam, és látok”. Ugyanezt megismételte a farizeusok előtt is. Aztán, amikor már eskü alatt vallatták, akkor sem tudott és akart mást mondani. Sőt, határozottan visszavágott: azért akarjátok ismét hallani, mert „ti is a tanítványai akartok lenni?”. – Nemcsak az ő esetében fontos a hite melletti határozott kiállás, bátor tanúságtétel, hanem a mi esetünkben is.

Harmadszor már egészen nyilvánvaló hitvallást tett a vakon született ember: bensőségesen megvallotta a hitét. Miután kiközösítették, újra találkozott Jézussal, aki megkérdezte tőle, hogy hisz-e az Emberfiában. S ő Jézus lábához borulva vallotta meg a hitét: „Hiszek, Uram”. Jó lenne, ha mi is mindig ilyen egyértelműen tudnánk megvallani a hitünket!

Ne szégyelljük, ha bennünk is növekszik a hit. Kezdetben elégedjünk meg a hit alapfokával. De itt ne álljunk meg. Ne nyugodjunk addig, míg el nem mondható róla: „Hitünk abszolút bizonyosság a nem látható dolgokról”.

A vak ember a világ eseményeit nem láthatta. Talán épp azért tudta függetleníteni magát az emberek véleményétől. Pedig szülei nem erre nevelték. Az ő szavukból a gyáva megalkuvás árad: „Kérdezzétek meg őt magát.” A Főtanács megfélemlítése és fenyegetése ellenére kimondja meggyőződését. Végül vállalja a zsinagógából és népe köréből történő kiközösítést.

Ha most a vakról magunkra esik tekintetünk, nincs miért szégyenkeznünk? Merjük mi a hitünket bátran megvallani az emberek előtt? Nem szempont az életünkben: „Mit szólnak hozzá az emberek?” Nem szégyelljük családtagjaink, szomszédjaink, munkatársaink előtt hitünket? Elfelejtettük már: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom a mennyei Atya előtt.”

A vakon született meggyógyítása az első három evangéliumban nem szerepel. Mert a keresztények hite kezdetben erős volt, bátorságuk imponáló. Az I. század végére azonban erősen lelohadt a kezdeti lelkesedés. Ezért János, aki öreg korában írta evangéliumát, visszaemlékezett a vak esetére, és úgy érezte, abba bele tudja sűríteni a kortársai buzdítására szánt erényeket. Ezért részletesen leírta, amire akkor már csak ő emlékezett.

Azt hiszem, napjainkban újra nagyon aktuálisak lettek ezek az erények. Szítsuk fel magunkban a rendíthetetlen hitet, a világ előtti bátor tanúságtételt, és merjünk vállalkozni a merész Krisztus-követés útjára. Akkor kisugárzó fényünk megcáfolja majd a vádat, miszerint „régen egy keresztény megtérített száz pogányt, ma meg száz hívő képtelen megtéríteni egyetlen hitetlent". Ámen

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe

Gyümölcsoltó Boldogasszony előmiséje

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén azt ünnepeljük, hogy az Ige emberré lett miértünk, Érted, értem, mindannyiunkért, mert végtelenül szeretett!

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén Mária életének legnagyobb titkát ünnepli az Egyház: azt az asszonyt, aki az asszonyok közt Áldott anya lett és azt, hogy az "Ige testté lett".

A liturgiában ezt a csodát, térdet hajtva említették évszázadokon keresztül. Mai liturgiánkban, a szentmise Hitvallásában a "Megtestesült ..." szavakat meghajolva mondjuk.

A mai ünnepen és Urunk születésének ünnepén (Karácsonykor) a jelenlegi előírások szerint is térdet hajtunk. Ezt a titkot hirdeti naponta háromszor templomaink harangja, hívva mindenkit az "Úr Angyalának" imádkozására. A Názáretben lakó Máriával, József jegyesével a küldött, Gábor angyal közölte a nem remélt megtiszteltetést, Isten megváltó akaratát, Jézus csodálatos fogantatását (Lk 1, 26-38).

Mária igen-e erősítsen meg mindannyiunkat abban, hogy bátran válaszoljunk Isten akaratára, hogy legyen meg az Atya akarata, és tegyük is meg mindig azt, amit Isten kér tőlünk.

  

EGYETEMES KÖNYÖRGÉSEK

Testvéreim! A Boldogságos Szűz a mai napon lett Isten Anyjává. Vele együtt imádkozzunk Szent Fiához:

Add, Urunk, hogy Szentséges Atyánk, püspökeink, papjaink és a szerzetesek a Szent Szűz alázatos lelkületével teljesítsék hivatásukat.

Engedd, hogy minden ember szívében bizonyossággá érjen a felismerés: beteljesedett a próféta szava: és Velünk az Isten.

Tégy készségessé minket, hogy életünk minden pillanatában örömmel valljuk: "Legyen meg a Te akaratod".

Oltsd szívünkbe kegyelmedet, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony közbenjárására mi is a jócselekedetek méltó gyümölcsét teremjük.

Add, Urunk, hogy az istengyermeki élet a Boldogságos Szűz segítségével Országodba vezessen mindnyájunkat.

Urunk, Jézus Krisztus! Te a mai napon emberi testet öltöttél. Kérünk, add, hogy megtestesülésed szent titka által eljussunk Hozzád, a mi Istenünkhöz; Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

Amen

Főparancs

Péntek

„Mester melyik a főparancs a törvényben?”

Ma is ez a legnagyobb kérdés, csak már nem szakrálisan, hanem világi módon fogalmazzák meg, amikor arra kérdeznek: „Melyik a legfontosabb törvény?” Ma ezt szokták mondani a demokrácia. A demokrácia szinte már meghonosodott idegen szóval mondja el, hogy a legfontosabbnak azt tartjuk, hogy a társadalmat érintő legfőbb kérdéseket közös döntés alapján szabályozzuk.

Vajon ezek után van-e még értelme beszélni arról, amelyről az evangélium beszél, a fő parancsolatról?

Jézus nem kicserélhető, politikai kurzusok által változtatható jelszavakat adott a hallgatóságának, hanem a két legfontosabb törvényt deklarálta az őt kérdezőknek. Ebből az elsővel nem sokat tud kezdeni a mai ember. Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből és teljes elmédből!

Az Isten szeretet parancsát szinte minden vallás hangsúlyozta Jézus előtt is. Mégis érdekes jelenség a világon, hogy mindez lehetőséget ad arra, hogy vallási fanatizmussal motiválva egymás gyűlöletére kényszerítsenek embereket.

Jézus azonban nem választotta el az Isten szeretet parancsát az embertestvér szeretetének parancsától A kettőt egybekötötte. Nem lehet szeretni Istent és gyűlölni az embert, és fordítva, nem lehet az embert szeretni és az Istent gyűlölni. Az istenszeretet parancsát nem választotta el az emberszeretet parancsától, hanem egybekötötte.

A harmadik évezredben élő ember, parancsok nélküli ember. Törekszünk a parancsok nélküli éden megvalósítására. Ebből az édenből száműztük az Istent, következésként az első parancsot is. A második parancs helyett pedig, bevezettük a demokráciát. Csak az a baj, hogy kis istenekként ezt mindannyian a magunk javára akarjuk kihasználni. Mi is. Templomban itt jelenlévők? Válaszoljunk!

Ámen

Belzebub

Nagyböjti idő, 3. hét Csütörtök

Belzebub

A tanítványainak megjelenő feltámadt Üdvözítő békét hirdet apostolainak. Ugyanakkor az Újszövetség népe megőrizte az Ószövetség történeti könyveiben szereplő harcok leírását.

A II-III.század fordulóján élt Origenész szerint mindez azt jelenti, hogy a választott nép küzdelmei előképei a keresztény ember lelki harcainak.

A mai evangéliumi szakaszban is lelki harcról van szó: a gonoszság hatalmai és a világosság fiai között. Téved, aki azt mondja, hogy korunkban nem léteznek a sötétség kifürkészhetetlen erői. Háborúk, megoldhatatlannak tűnő társadalmi feszültségek, a szenvedélyek rabsága ma is jelzik Belzebub hatalmának erejét.

Szent Pál az efezusi levélben így biztat, mindnyájunkat: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok.”

(Adoremus 2006.)

A törvény megtartása

Aki megtartja és tanítja Isten parancsait, nagy lesz a mennyek országában.

Isten, az élet Ura, az ember életét és boldogságát akarja. Szeretetből adta nekünk törvényeit, hogy megtanítson élni. A kőtáblába vésett tízparancsolat, a lelkiismeretbe írt törvény beteljesedése maga Jézus Krisztus. Nem a törvény betűjéhez, hanem törvényalkotóhoz szabta egész életét. Az Atya akaratát kereste, és így teljesítette be a törvényt.

Megtartani és tanítani az Isten törvényeit – Jézus e szavakkal kezünkbe adja a mennyországba jutás kulcsát. Látszólag tehát egyszerű a feladatunk, a gyakorlatban azonban gondjaink vannak a megvalósítással, sőt nem is állunk neki a megvalósításnak. Gyakran azt gondoljuk, hogy nincs szükségünk az isteni útmutatásokra és parancsokra, hiszen elboldogulunk azok nélkül is az életben.

De hová vezet ez az élet? Hová jutunk, ha magunk akarjuk megszabni az emberek együttélésének közös szabályait, s abból kihagyjuk az Istent? Mi marad meg egy istentelen világban az anyagi érdekek, a hatalom birtoklása és mindenáron való érvényesülés mellett? Erről a szintről akar felemelni minket Isten a szeretet parancsával. Erre vonatkozik a megtartás és a tanítás.

(Adoremus 2005)

Megbocsátás

Tiszta szívből meg kell bocsátanunk mindenkinek.

Vétkeztünk, és vétkeinkbe újra visszaestünk. Mindnyájan saját tapasztalatból ismerjük e szavak jelentését. Egyedül Isten bocsáthatja meg bűneinket, de azt kérnünk kell tőle. Alázattal, ahogy Dániel könyvében Azariás imádkozott, vagy ahogy az evangéliumi példabeszédben Jézus figyelmeztet minket. Aki a megbocsátást önzően, csak magának akarja megtartani, az visszaél vele, és nem méltó rá.

Ha valakit jósszándékkal az evangélium szavaival figyelmeztetünk: „Nem kellett volna megbocsátanod embertársadnak?”, bizony hamar jöhet a vállrántással kísért cinikus kérdés: „Miért kellett volna megbocsátanom? Amit ellenem tett, arra nincs bocsánat!” Sokan vannak, akik nem ismerik a megbocsátást, emberi gyengeségnek tartják, és évtizedekig nem felejtenek. A megbocsátás fogalmát nem az emberből kiindulva érthetjük meg, hiszen Istentől ered, aki maga az Irgalom. Isten vállalja ezt a „gyengeséget”, megbocsát mindenkinek. A bűnös és bűnbánó embernek, aki már megtapasztalta ezt a végtelen irgalmat, azaz azt, hogy Isten megbocsátja az ő bűneit, már könnyebb a megbocsátás embertársainak. 

(Adoremus 2005)

Szent József

Ma Szent Józsefet, a Boldogságos Szűz Mária Jegyesét ünnepeljük.

Úton a Nagyhét felé a liturgiában Szent Józseffel találkozunk, akiről viszonylag keveset tudunk. A Jézus gyermekségéről szóló evangéliumi részekből kiderül, hogy igaz ember volt és hallgatott az angyalok által hozott isteni üzenetekre. Mária jegyese volt, aki gondoskodott Jézusról és anyjáról. Aggodalmai és félelmei ellenére Isten utasítására magához veszi Máriát, és vele együtt Jézust is befogadja életébe. Nekünk is ilyen természetes egyszerűséggel kellene mindig magunkba fogadni Jézust. Nem kell tartanunk a vele való találkozástól, mert nem elítélni jön, hanem abban segít az Úr, hogy az igazzá válás biztos útján járjunk.

Testvéreim! Isten az Ő Megtestesült Szent Fiát az Igaz emberre akarta bízni, és akarja bízni most is.

Vizsgáljuk meg azért lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket, hogy érdemesek lehessünk mi is Urunk, Jézus Krisztus szolgálatára.

Nagyböjt 3. vasárnapja 2017

Nagyböjt 3. vasárnapja 2017

Bevezetés

A mai evangéliumi szakaszban Jézus és a szamáriai asszony párbeszédét fogjuk hallani.

A ma emberét is gyötri a testinél sokkal erősebb szomjúság. Szeretné csillapítani a szomját, de milyen sokszor nem találja az élő vizet, Jézus Krisztust, aki kiolthatná a szomját.

A ma embere is szomjazik az igazságra, de sokszor csak a maga igazát keresi, és nem talál el a teljes igazságra, nem látja meg Jézust, aki maga az Igazság.

Mi is a ma emberei vagyunk, Jézus ma arra hív minket, hogy csillapítsuk szomjunkat az élő vízzel, és vezessünk el másokat is Őhozzá, az élő vízforráshoz.

Megtesszük mi ezt? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket!

Kirié litánia

Urunk Jézus! Testi szomjunkat csillapító vízforrásainkat féltve őrizzük, de Rád a lelkünk szomját csillapító élő vízforrásra nem is gondolunk. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus! Add, hogy ezen túl minél gyakrabban merítsünk az élő Vízforrásból. Krisztus kegyelmezz!

Urunk Jézus! Add, hogy másokat is elvezessünk Hozzád, az Élővizek forrásához. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A szinoptikus evangéliumok szerint Jézus tanításának középpontjában Isten országának Örömhíre áll. Erről beszél Jézus a legtöbb példabeszédben, ennek alaptörvényeit adja meg a hegyi beszédben.

János, evangéliumában, a maiban is, ezzel szemben Jézus elsősorban önmagáról beszél, saját kilétét és szerepét világítja meg beszélgetései során. A hosszú, monológszerű beszédeket olykor idegenkedve hallgatjuk. Annak ellenére, hogy a negyedik evangéliumban Jézus önmagát, saját istenségét és hatalmát nyilatkoztatja ki a világnak. Ennek az önkinyilatkoztató tanításnak egyik, művészi módon megalkotott példája, Jézus beszélgetése a szamáriai asszonnyal.

A szamariai asszony története ugyanis, pusztán irodalmi szempontból tekintve is irodalmi remekmű. Ha egy irodalomtörténész formailag vizsgálná a szöveget, megállapíthatná: arányosak benne a jelenetek, tökéletes a 3 felvonásra való tagolódás, remekbe készültek a párbeszédek, elsőrendű a szereplőmozgatás, nagyszerűen felépítettek a párhuzamok, érvényesül a fokozatos kibontakozás, drámai a szerepcsere: az utcanőből bűnbánó, majd örömhírt hirdető lesz. Színpadon remekül elő lehetne adni, el lehetne játszani. Kiváló forgatókönyv lenne minden színházi rendező számára.

De ne a formai tökéletességet nézzük, hanem az ebben található kinyilatkoztatott igazságokat!

A jelenet nagyon is egyszerű, hétköznapi mozzanattal indul: Jézus a hosszú tanító útján elfáradt és megszomjazott és megszomjazott, és leült Jákob kutjánál. Tanítványai bementek a faluba élelmiszert vásárolni. Mivel nem volt mivel vizet merítenie, inni kért a vizet merítő asszonytól.

Jézus és az asszony ezt követően beszélgetni kezdenek, mégpedig egyáltalán nem hétköznapi dolgokról.

Meg kell állapítanunk: az asszony sem mindennapi asszony. Egy tanult, bölcs írástudó sem tehetne fel okosabb kérdéseket ilyen egyszerű szavakkal. Szinte az az ember érzése, hogy céltudatosan ki akarja fürkészni Jézus legmélyebb titkait. És ez sikerül is neki, hiszen Jézusnak egyáltalán nincs ellenére, hogy feltárja kilétét.

Az első kérdés arra vonatkozik, hogy Jézus zsidó férfi létére hogyan beszélgethet egy asszonnyal, aki, ráadásul szamáriai (nyilvános helyen még a saját feleségével sem illik beszélgetnie a zsidó férfinak).

A második kérdés már Jézus nagyságára vonatkozik: "Csak nem vagy nagyobb Jákobnál?" Ezt követően az asszony lelkesen inni kér Jézus "élővizéből". Miután pedig Jézus válaszából ("öt férjed volt...") megtudja, hogy prófétával áll szemben, fölveti a zsidó-szamaritánus vita legfőbb problémáját, hogy hol kell imádni Istent, Jeruzsálemben, vagy a Garizim-hegyen épült szamaritánus templomban.

Utolsó kijelentése ("Tudom, hogy eljön a Messiás") arra utal, hogy már sejti, kivel áll szemben, ezt csak meg kell erősítenie Jézusnak.

A nagyon is okosan kérdező asszony kérdéseire, Jézus készséggel válaszol, és egyre mélyebben tárja fel saját titkait, azt, hogy kicsoda ő, és mit jelent a világnak. Jézus élővizet tud adni; ez az élővíz örök életet adó forrás az ember számára; Istent lélekben és igazságban kell imádni; ő maga pedig valóban a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Kérdve kifejtő módszerrel Jézus elvezette őt az igazság megismerésére.

A találkozás azonban itt nem zárul le. A beszélgetést még egy további epizód is követi, ami egyáltalán nem mellékes János evangéliumában. Az asszony elfut, és hívja Jézushoz a többi szamaritánust. A dolog annyira fontos neki, hogy még a korsóját is ottfelejti. A falubeliek el is jönnek, meghallgatják Jézus tanítását, és mindannyian hinni kezdenek Jézusban. Marasztalták Jézust, aki két napig ott is maradt. Az asszonynak pedig, némi éllel azt mondták: "Most már nem a te beszéded miatt hisszük, hogy Ő a világ Üdvözítője."

A szamáriai asszony azt tette, amit János evangéliuma szerint minden embernek tennie kell. Kérdezgette, megismerte Jézust, s amikor meggyőződött arról, hogy Jézus az Istennek a legnagyobb ajándéka, futott, hogy másoknak is elvigye ezt az örömhírt, és másokat is Jézushoz vezessen.

Ez a mi feladatunk is! Megismerni egyre tökéletesebben Jézus Krisztust, s egyre hitelesebben élni az Ő tanítása szerint. És ami nem elhanyagolható ebben a keresztény-, nemzetellenes, lélekölő világban, elvezetni nemhívő testvéreinket, s nemzetnek életet adó, és életben tartó élővizek forrásához, Jézus Krisztushoz.

Amen.

A gonosz szőlőmunkások

A  gonosz  szőlőmunkásokról  szóló  példabeszéd  azt  az  Isten által embernek adott   lehetőséget  szemlélteti, amellyel szembe  lehet  fordulni  vele Istennel, ahogyan a gonosz munkások  szembeszálltak a szőlőskert urának  szolgáival.

Igen, a szabad akarattal rendelkező ember meg tudja tenni, hogy  kezébe veszi a dolgok irányítását. Mindennek megvannak a következményei, s talán éppen ezzel nem számoltak a Jézus példabeszédében szereplő szőlőmunkások. Teljes esztelenségnek tűnik cselekedetük.  Vajon arra számítottak, hogy  a gazda vég nélkül eltűri majd gonoszságukat? Vagy talán abban reménykedtek, hogy elmarad a felelősségre vonás? A szőlőmunkások gonoszsága nyilvánvaló, s nem csak szándékuk gonosz, hanem mindez megnyilvánul cselekedeteikben is.

A gonosz emberi magatartás sérti Isten jóságát, aki  ennek ellenére sem  a gonoszok megbüntetésére  figyel, hanem keresi az új lehetőséget. Új munkásokra akarja bízni tulajdonát, új emberekre akar építeni,  olyanokra, akik engedelmesek  iránta, elvégzik  a rájuk bízott feladatot és teljesítik  kérését.

Isten azért küldi el  Fiát, Jézust a  világba, hogy  ő mutasson  nekünk példát  az engedelmességre,  a mennyei Atya akaratának tökéletes teljesítésére.  A böjti időben Isten új lehetőséget kínál  fel  nekünk. A bűnbánat  és a  megtérés  által  meghív minket, hogy jó munkásai legyünk.

Dúsgazdag és szegény Lázár

Korunkban egyre többen vannak a Lázárok, és a távolság is növekszik a szegények és a gazdagok között. Nap, mint nap beléjük botlunk, és nem kerülhetjük el a kérdést: mennyire természetes az, hogy nekünk van, és nekik nincs. Mit várnak tőlünk? Talán csak megértést, odafigyelést, egy jó szót, asztalunkról lehulló morzsát. A magnifikat szavai válaszolnak az evangéliumi boldogságok ígéretére: „Az éhezőket minden jóval betölti, a gazdagokat elbocsátja üres kézzel".

Március 15

Március 15

Legújabb kori történelmünk során mindig kiemelkedő jelentőséggel bírt 1848 március 15 megünneplése. Fontos volt, mert a magyar szívekben mindig magában hordozott egy sajátos szimbolikus jelentéstartalmat, a szabadság, a fejlődés, a modernizáció és a nemzeti tudat érzését.

E dátum által jelképezett korszaknak köszönhetjük gyönyörű himnuszunk keletkezését.

Zászlónk piros-fehér-zöld színéinek hivatalossá válását.

Illetve azt, hogy országunk fővárosa Pozsony helyett Budapest.

Hivatalos nyelve pedig a latin helyett a magyar lett.

Büszkének kell lennünk tehát erre a napra. Úgy gondolom ma, amikor nemzetünk újra a fejlődés útját keresi, egy válságokkal, viszontagságokkal teli korban, ennek a napnak az emléke nagyon fontos tanulságokkal töltheti fel ünneplésünket. Ezek a tanulságok pedig az összefogás, a kitartás és a tenni akarás hegyeket megmozgató erejének és egymásnak a megbecsülése.

Egymás megbecsülése nélkül nem lehet boldogan élni, de Húsvét méltó megünneplésére készülni sem.

Mózes itélőszékében

A farizeusok Mózes ítélőszékében ülnek. Lelki hatalmukat a testvéreiken való uralkodásra és nem az Istennel való kapcsolat szolgálatára használják. 
Farizeusok mi is könnyen lehetünk az élet megannyi területén, amikor testvéreink alázatos szolgálata helyett önzésünk kiszolgálását keressük bennük. 
Jézus másik figyelmeztetése is gyakran vonatkozik ránk: tanítják, de nem teszik. Hajlamosak vagyunk a keresztény tanítás nevében megítélni családtagot, munkatársat, a világot, ahelyett, hogy egy ujjal, vagy vállvetve, mások keresztje mellé odaállnánk!
Kik azok, akiket az idei nagyböjtben emberi vergődésükben különösen is segíteni szeretnék? Mindnyájan testvérek vagytok – figyelmeztet Jézus a mai evangéliumban. (Adoremus 2006.)

Legyetek irgalmasok!

Legyetek irgalmasok,

Adok, hogy adj! Korunkban sem ritka ez a fajta kereskedő szemlélet. Emberi kapcsolatainkat, és Istennel való viszonyunkat egyaránt beárnyékolja. A fontos mindig én vagyok – sugallja – sohasem a másik. A nagylelkű szeretet meghaladja az önzést. Ne ítéljetek, bocsátsatok meg, adjatok bőkezűen, mondja Jézus, hiszem minden, amink van, ajándék, a mennyei Atya nagylelkű ajándéka.

A keresztény hívőnek meg kell értenie, hogy a vallásos élet nem valamilyen tanrendszer elfogadását jelenti. Lehet egy ilyen rendszer tökéletes, értelmileg elfogadható, filozófiailag és tudományosan alátámasztható, de akkor is tudnunk kell, hogy mi nem valamit, hanem Valakit fogadunk el.

A hívő ember mércéit nem azok a mércék képezik, amelyeket az emberi tudás fogalmaz meg. A mi mércénk az Isten: „Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is irgalmas”. Nem lehet a másik ember a mérce, és nem a másik emberen kell lemérnem, mekkora szakaszt tettem meg a tökéletességhez vezető úton. Nem azt kell néznem, hogy jobb vagyok-e XY-nál, hanem azt, hogy jóságom mennyire közelíti meg Isten jóságát.

Nagyböjt 2. vasárnapja 2017

Nagyböjti 2. vasárnapja

Bevezetés

Az Egyház nagyböjt II. vasárnapján minden évben a színeváltozás jelenetét olvassa fel az evangéliumból. Az előző vasárnapon Jézust egy nagyon is emberi oldaláról láttuk, amikor a sátántól kísértést szenvedett. Ezzel azt hangsúlyozzuk, hogy Jézus Krisztus valóságos, megkísérthető ember volt.

Ma pedig azt láttatja velünk az evangélium, hogy ez a Jézus nem csak ember, hanem Isten is, a Mennyei Atya szeretett Fia, akinek a Táborhegyen felragyog isteni dicsősége, a kiválasztott apostolai előtt.

A Mennyei Atya pedig a Rá való hallgatást kéri apostolaitól, közvetve tőlünk is.

De milyen a mi Isten szeretett Fiára való hallgatásunk? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket.

Kirié litánia

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy nem hallgatunk a Te szavadra. Uram irgalmazz!

Urunk Jézus Krisztus! Ha halljuk is a Te tanításodat, oly gyakran nem váltjuk azokat tettekre. Krisztus kegyelmezz!

Urunk, Jézus Krisztus! Bocsásd meg, hogy még mindig oly félénkek vagyunk megvallani Téged az emberek előtt. Uram irgalmazz!

Evangélium után

A mai evangélium eseménye erősen szemben áll a múlt vasárnapival. Ott a kísértés próbára teszi Jézust, és meg is alázza. A Táborhegyi fényesség pedig felmagasztalja és megdicsőíti. A két esemény két kiegészítő szempontja ugyanannak a misztériumnak. Két egymást kiegészítő arca Jézusnak.

A mainak a mondanivalója is olyan igazságra tereli a figyelmünket, az általa használt képekkel, amelyet nehezen tudunk elfogadni. Ugyanis miként a múlt vasárnapi evangéliumban, úgy a maiban is sok a mesevilágából vett kép. (Egyébként is a keleti gondolkodás, nem absztrakt, hanem képzetes, képies.) Képekkel akarja a Szentíró is felhívni figyelmünket, az evangéliumi szakasz mondanivalójára. Múlt vasárnap a Keresztelő János és az Izaiás féle Messiás-kép közötti ütközésre. Ma pedig Jézus dicsőségére, Isten-voltára.

A történet forrásaiként Pétert, Jánost és Jakabot jelölhetjük meg. Ők azok, akik ezt a történetet valahogyan átélték.

Az evangélisták a történet leírásakor Messiásra vonatkozó idézeteket, és képzett teológusokra jellemző szavakat használnak. Vagyis ez a történet legalább két fejlődési fázison ment keresztül. Az első volt az élmény, melyet sokáig nem meséltek el. Nem tudtak és nem mertek elmesélni. Nem volt ugyanis élő ember, aki épp elméjűtől származó történetnek tartotta volna ezt az eseményt, Jézus feltámadása előtt.

Feltámadása után viszont már volt mihez viszonyítani Jézus személyét.

A korai egyházban állandó feladat volt, Jézus személyének meghatározása az ószövetségi Szentírásból ismert nagy tanítóhoz, Mózeshez és tekintélyes prófétához Illéshez viszonyítva.

Ez az egyház önértelmezését tekintve is fontos kérdés volt. A történetet ekkor írhatták le ebben a vonatkozásban. Jézus ebben a történetben egyenrangú lesz a kinyilatkoztatás két ószövetségi képviselőjével, Mózessel és Illéssel. A kereszténység pedig a zsinagógából ismert vallással.

Ma ez már nem probléma.

Kérdezhetné valaki: Vajon mi a célja az evangéliumnak e különös történet elmondásával? Nem csupán a történelmi hűség, Jézus istenségének bizonyítása, hanem Jézusnak napjainkban az a szándéka, hogy bennünket is maga mellé vegyen, és felvigyen, átvitt értelemben, arra a "magas hegyre", ahol egyre többet meríthetünk ismeretének és szeretetének gazdagságából. A keresztény élet ugyanis nem egyhangú, egyszinten mozgó zarándoklás, hanem állandó emelkedés, a színeváltozás, az átalakulás, az átnemesedés a jellemzője.

A találkozás, az életszentség, az istenlátás hegyére, nemcsak a három apostol kapott meghívást. Mi is a meghívottak közé tartozunk. Örüljünk ennek a meghívásnak és főleg annak, ha a mi ajkunkon is felcsendül Péter vallomása: jó nekünk itt lennünk! Itt, Isten hajlékában, az Úr házában, ahol hallhatjuk az evangélium üzenetét. Itt a szentmise, az oltár "hegyén", ahol a megdicsőült Krisztus minket is meghív a boldogító találkozásra. Jó nekünk itt lennünk, ahol Jézus irgalmas szamaritánusként gyógyítja az élet ütötte sebeinket. Jó nekünk itt lennünk, ahol a közös hit és a szeretet testvéri közösségbe ölel mindannyiunkat.

Jó nekünk itt lennünk, mert amikor oly sok tévtanító, és soha nem tapasztalt földi boldogságot ígérgető él és tevékenykedik környezetünkben, hallhatjuk a mennyei Atya nekünk is szóló kérését és figyelmeztetését, hogy Jézus Krisztus az Ő szeretett Fia! És nekünk őt kell hallgatnunk!

Azt akarja, hogy minden ember hallgasson Egyszülöttjére, és megismerje az emberiségnek nem háborút, szenvedést, s nyomort, hanem üdvöt, békességet adó evangéliumát. Azt akarja, hogy minden ember lelkét a jóakarat hassa át, különösen pedig azt, hogy minden keresztény életét átjárja az evangélium világossága, fénye és melege.

Még akkor is, ha a Jézusra való hallgatásunk miatt, felerősödnek a krisztushívők elleni vádaskodások, rágalmazások, megfélemlítések és terrorizálások.

Tudjuk, hogy hová vezetett az emberiség tanítóinak mondott titkárok és főtitkárok, vezérek és vezetők, ex- és miniszterelnökjelöltek szavaira történő hallgatás. S nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy elképzeljük, hogy ha újra hatalomba jutnának, hová vezetne.

A hívő embereknek adva a feladat! Jézusra kell hallgatnunk és tettekké kell váltani tanítását.

Ha ezt tesszük, akkor kevesebb lesz a gyűlöletből, és több lesz a békéből e világban és hazánkban is.

Ámen 

Ha igazvoltotok

Jézus tanácsát olvassuk a mai nap örömhírében:

„Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton  vagy vele, nehogy átadjon  a bírónak, a  bíró pedig a  börtönőrnek,  és  a börtönbe  vessenek.”  Békülékeny,  békességet kereső lelkületet különösen azokkal szemben érdemes tanúsítanunk, akik nem jószándékkal közelednek felénk. Ha támadó szavaikra támadással  reagálunk, akkor csak  a  békétlenség tüzét  szítjuk.  A szelídséggel,  a  békülékeny szavakkal viszont kiolthatjuk a másik emberben az ellenségeskedés tüzét.

Érdemes  arra  gondolnunk,  hogy  Isten  örökké  hűséges  marad  tervéhez, miszerint üdvözíti, az örök boldogságra vezeti az embert. Akkor is hűséges marad ezen  szándékához, amikor  az  ember szembefordul  vele,  engedetlen iránta és bűneivel kimutatja, hogy ellenségként tekint rá. Isten akkor  is hűséges marad üdvözítő tervéhez, amikor az ember enged a benne lévő gonosz erőknek, amelyek  szembefordítják Teremtőjével  és Urával.  Hűséges  marad akkor  is,  amikor   szabadságunkkal  visszaélve  megtagadjuk   akaratának teljesítését. Isten, aki végtelenül irgalmas, nem zár ki szívéből egyetlen embert sem. Vár ránk, hogy a magányosságból és a belső  meghasonlottságból visszatérjünk  a  vele  való  szeretetközösségbe.

Isten  így  mutatja  ki békülékenységét, irgalmát és végtelen szeretetét irántunk.

(HIS)

Kérjetek

A mai  evangéliumban  Jézus a  következő  szavakkal bátorít  minket,  hogy Istenhez forduljunk kéréseinkkel: „Kérjetek, és adnak nektek;  keressetek, és találtok; zörgessetek, és ajtót  nyitnak nektek.”

Talán még  helyesebb, ha nem anyagi természetű kérésekkel  fordulunk hozzá és nem földi  javakat szeretnénk  tőle  kapni,  hanem  kérdéseinkkel  lépünk  elé.

Az   imádság szüntelen párbeszéd, amelyben Isten meghallgat minket és válaszol  nekünk. Ebben  a  párbeszédben  megértjük  önmagunkat, hivatásunkat.  A   szívünk legmélyén lévő és  lelkünket megérintő  kérdéseinket tárjuk  Isten elé,  s amikor átgondoljuk  és kimondjuk  szavainkat, akkor  Isten  megvilágosítja értelmünket, megtisztítja vágyainkat, hogy  valóban mindig olyat  kérjünk, ami örök üdvösségünket szolgálja s ezért teljesíthető legyen.

Sok ember úgy  érzi, hogy  Isten távol van  az életétől,  az ő  mindennapi gondjaitól, mások pedig azt gondolják, hogy ők tudnak mindent a legjobban, ezért Isten  ne  avatkozzon bele  az  életükbe.

Ezzel  szemben  Isten  nem zárkózik el előlünk, ismeri problémáinkat és üzeneteivel válaszol  nekünk. Szava útmutatás számunkra, hogy eligazodjunk azokban az ügyekben,  amelyek meghatározzák   életünket.   Szolgálja    a   nagyböjti   idő    kéréseink megtisztulását!

(HIS)